Egyesek talán úgy gondolják, hogy ha létrejön egy kapcsolat, akkor leülhetnek és kipihenhetik magukat. A párkapcsolat azonban része a lét beteljesítésének, annak meghatározó összetevője. Tulajdonképpen élet a párkapcsolattal kezdődik el. Ez a csúcspont, amelytől minden jelentősebbé, gazdagabbá és sokkal valóságosabbá válik.
A szeretetet a szüleinktől sajátítjuk el
A párkapcsolatot azonban valami megelőzi, mégpedig a gyermekkor. Már akkor elsajátítjuk, hogy miképpen viszonyuljunk később a társunkhoz. A szeretet, ami a partnerünkkel összeköt, egészen korán kialakul bennünk, és a szüleinktől – elsősorban pedig az édesanyánktól – sajátítjuk el.
A szeretetteljes elfogadás
A párkapcsolatra csakis akkor állunk készen, ha bensőséges viszonyban vagyunk az édesanyánkkal, ha teljes szívvel magunkba engedünk mindent, ami tőle származik. Hasonlóképpen igaz mindez az apát illetően is. Egyetlen partnerét sem képes elfogadni az, aki a szüleit elutasítja. Sok párnak okoz problémát, hogy az egyik félnek – vagy mindkettejük- nek – rendezetlen a szülőkkel való kapcsolata, hiányzik belőle a mélység, a tisztelet, a hála, az elfogadás.
A szeretetteljes elfogadás az alapeleme az egész fiatal kornak. Elfogadás és elfogadás és elfogadás és elfogadás. Egyesek vonatkodnak tőle különböző okokból. Néhány embertársunk például úgy gondolja, hogy a szüleinktől túl sokat, viszonzhatatlanul sokat kapunk, amit sohasem tudunk nekik meghálálni.
Egészen mélyről jövő belső szükségletünk, hogy egyensúlyban tartsuk mindazt, amit adunk és amit kapunk. Egyes gyermekek attól való félelmükben, hogy erre képtelenek, elzárkóznak az elfogadás elől. Olykor mintegy alapozás gyanánt szemrehányásokkal és vádakkal illetik a szülőket, majd később alig valamit engednek tőlük magukhoz. Mivel nagyon keveset fogadnak el, kevéssel is rendelkeznek, ami aztán rendszerint nem elég egy párkapcsolathoz. A párkapcsolat tehát voltaképpen azzal kezdődik, hogy elfogadjuk azt, amit a szüleinktől kapunk.
Legtöbbször nagy a félreértés az adott és kapott érzelmek kiegyenlítésével kapcsolatban. A szüleinknek mindig adósok maradunk, de van más lehetőségünk az egyensúly elérésére. Például az, hogy a partnerünknek vagy mindenekelőtt a gyermekeinknek adjuk tovább mindazt, amit kaptunk. Ha ezt megértjük, nem kell többé amiatt aggód- nunk, hogy a tartozásunkat a szüleink felé nem tudjuk kiegyenlíteni. Elfogadunk és elfogadunk és elfogadunk, mert tudjuk, hogy egyszer majd túlcsordul bennünk mindez és a partnerünknek, illetve a gyermekeink lesznek tőle gazdagabbak.
Forrás: Hellinger Intézet
